A MECSEK


A Mecsek hegység és a Baranyai-Hegyhát morfogenetikailag igen jellegzetes kistáj-csoportja a Dunántúli-dombságnak. A két kistájat Mecsek-vidéknek nevezzük. Együttes területük 550 km2. A Mecsek hegységet egy 400 m magas, 6–7 km széles, mély törésrendszerrel határolt, fennsík jellegű hegységrész – a Középső-Mecsek – Kelet- és Nyugat-Mecsekre osztja fel. A keleti területekre (pl. Dobogó–Zengő csoport) sugarasan kiinduló sasbércek, míg a nyugati részre tetőhelyzetbe emelt tönkös sasbércek a jellemzőek. A hegység fő tömegét a triász és a jura időszakban tengerbe lerakódott mészkövek alkotják, melyek gránit alapzaton nyugszanak. A Nyugat-Mecsekben a perm-triász homokkövek dominálnak. A Mecsek, s az északról hozzá kapcsolódó Baranyai-Hegyhát mai magassága a pliocén és a pleisztocén korban alakult ki. Legmagasabb pontjai: Zengő (682 m), Tubes (611 m), Hármas-hegy (604 m), Dobogó (594 m), Jakab-hegy (592 m), Szószék (586 m), Szamár-hegy (564 m).

 

Növényföldrajzi helyzet


A Mecsek-vidék a Dél-Dunántúl flóravidékének (Praeillyricum) délkeleti részén a mecseki flórajárásban (Sopianicum) foglal helyet.Magas fajszámmal fordulnak elő a hegységben olyan D-DNy-európai flóraelemek is, amelyek a Dunántúlon érik el areájuk keleti határvidékét. Az atlantikus Európa üzenetét hozza az örökzöld szúrós- (Ruscus aculeatus) és a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum), a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum.Több növényfaj Európában a Mecsekben éri el földrajzi elterjedésének északi határát. A hegységtől északra csak szórványosan vagy egyáltalán nem fordul elő. Ilyen fajok például az aranyos baraboly (Chaerophyllum aureum), a baranyai peremizs (Inula spiraeifolia), az illatos hunyor (Helleborus odorus), az olasz müge (Asperula taurina ssp. leucanthera). A nevezetes bennszülött (endemikus) fajok közül kiemelt természeti örökség a bánáti bazsarózsa (Paeonia banatica).

 

Állatföldrajzi helyzet

A hagyományos állatföldrajzi felosztás alapján a hegység a palearktikus faunarégió, euró-turáni faunavidékének (provincia),közép-dunai faunakerületébe (subprovincia), az illírvidék (Illyricum) faunakörzetbe és ezen belül a mecseki faunajárásba (Sopianicum) tartozik. Az új európai biogeográfiai felosztás szerint a Mecsek a Pannon biogeográfiai régió része (lásd a térképen a sötét narancssárga területet).Magyarországon a Mecsek és Villányi-hegység térségében legerősebb a Mediterráneum klimatikus, állatföldrajzi hatása. A Pannon életföldrajzi régióban a két hegység valóságos szubmediterrán „ökológiai” szigetként különül el szomszédos dél-dunántúli és alföldi területektől. Napfényes sziklagyepjei, karsztbokorerdői, száraz, meleg cseres-tölgyesei, hársas, sziklai törmeléklejtő erdői faunatörténeti kapcsolatban állnak a Dinári-hegység pontuszi és illyr fajokban gazdag élővilágával. A tipikus balkáni fajok közül csak a közelmúltban vált ismertté a hegységben a Trichoniscus bosniensis ászkarák. A Mecsek és térsége a Kárpát-medence jégkorszak utáni (posztglaciális) benépesülésének meghatározó ökológiai környezete, s egyben felhalmozódási területe is volt. Kolonizációs útvonalként, összekötő kapocsként szolgál(t) a Dunántúli– sőt az Északi-középhegység déli fajainak északi irányú bevándorlásában. Magas fajszámmal fordulnak elő a hegységben olyan D-DNy-európai faunaelemek is, amelyek a Dunántúlon érik el areájuk keleti határvidékét. Az atlantikus Európa üzenetét hozza a sárgamintás tarkabagoly (Polymixis xanthomista), a vonalkás földibagoly (Euxoa vitta) és a Chrysoperla mediterranea nevű fátyolka faj.
Több állatfaj Európában a Mecsekben éri el földrajzi elterjedésének északi határát. A hegységtől északra csak szórványosan vagy egyáltalán nem fordul elő. Ilyen fajok például az álcás tegzes (Plectrocnemia minima), a hangyabogáncs-tollasmoly (Calyciphora xanthodactyla), egy déli származású főgyökérmoly (Ancylosis roscidella), a pompás csuklyásbagolylepke (Cucullia formosa).


A sárgamintás tarkabagoly (Polymixis xanthomista)

A nevezetes bennszülött (endemikus) fajok közül kiemelt a magyar vakcsiga (Bythiosopeum hungaricum) és a mecseki őszi tegzes (Chaetopteryx schmidi mecsekensis).

Jégkorszak és benépesülés


A jégkorszak jellegzetes állatfajai a Mecsekben

A felső képen balról jobbra:
Gyapjas orrszarvú, mamut, barlangi oroszlán, barlangi medve.

Térkép (alsó kép):
A Mecsek és a Dél-Dunántúl faunájának jégkorszak utáni vázlatos benépesülési irányai és a faunaelemek felhalmozódásának jellegzetes területei.
Jelmagyarázat:
- szaggatott nyilak: illyr elemek
- folyamatos nyíl: atlantomediterrán elemek

 

A jégkorszaktól napjainkig

A Mecseki táj növény- és állatvilágának bemutatásához nem elegendő csupán a mai „pillanatkép” elemzése, hiszen annak kialakulása hosszú történeti korokat ölel át. A jelenlegi növény- és állatvilág kialakulásában a térség földtörténeti múltjának meghatározó szerepe volt. A harmadidőszakban (65,0–5,2 millió év) Közép-Európa mai területének jelentős részén szubtrópusi éghajlat uralkodott

Ahhoz, hogy a mai természeti táj és az ember kapcsolatát, a kölcsönhatásokat megértsük, fontos visszatekintenünk az elmúlt néhány millió évre, mert ebben a periódusban olyan mélyreható változások történtek a Pannon-medencében, melyek döntő hatást gyakoroltak a harmadidőszaki természeti környezetre.

Az európai jégárak előretörésekor – mintegy 2,4 millió évvel ezelőtt – a pliocén kori (5,2–2,4 millió év) mecseki növény- és állatfajok egy része délre, a Mediterráneumba húzódott vissza, vagy hírmondó nélkül pusztult el. A Mecsek vidéke – védett földrajzi elhelyezkedésénél fogva – valószínűleg speciális, megőrző (refugiális) szerepet is játszhatott az egymást váltó melegebb és hidegebb korszakok folyamán. Megőrizte a harmadidőszak, illetve a meleg interglaciálisok változatos növényzetének egy részét (pl. bánáti bazsarózsa), illetve állatvilágának egyes fajait (pl. a földalatti vizek vakrákjai). A bánáti bazsarózsa esetében a legújabb botanikai kutatások már preglaciális reliktumról tesznek említést. A vakrákok hatalmas időt átölelő földtörténeti korszakok „élő kövületei”. Származásuk, eredetük bizonytalan. A vakrákok (Niphargus) feltételezhetően a Mecsek szigeteit körül ölelő harmadidőszaki Paratethys-tenger fokozatosan kiédesedő, majd kiszáradó öbleiből húzódtak be a földalatti vizekbe, ahol fokozatosan elvesztették látásukat, és kifejlesztették kifinomult tapintásukat.

A nagy-mély-völgyi kőfülkében (Mánfa) a jégkorszak elejéről származó „ősember” által használt tűzhelyet és faszénmaradványokat találtak, melynek vizsgálata megállapította, hogy az idő tájt még lombhullató fafajok uralták a tájat. A csontleletek pedig egy kistermetű barlangi medve előfordulását igazolták.

A virágporszemek vizsgálatából tudjuk, hogy a Mindel glaciális elején (350 000 éve) térség patakjait éger-, fűz- és nyárfák kísérték. Már itt volt Komló város névadó növénye, a fákra felkúszó komló (Humulus lupulus). Sokfelé erdeifenyővel, nyírrel elegyes tölgyerdők díszlettek. Cserjeszintjükben dúsan nőtt a mogyoró, sőt az orgona is. A korabeli növényvilág arról tanúskodik, hogy a januári középhőmérséklet nem volt hidegebb –3 °C-nál (ma –1,3 °C), míg a júliusi elérhette a +21–28 °C-t is (ma 20,3 °C). Annak ellenére, hogy egyes interglaciálisok éghajlata az élővilág megtelepedése szempontjából kedvezőbb volt a mainál, csak nagyon kevés fajnak sikerült visszafoglalnia egykori élőhelyeit.

A Mindel–Riss interglaciális alatt (250 000–230 000 éve) a szárazabb fázisban általános volt a Pannon-medencében a sztyeppnövényzet, míg a nedvesebb periódusokban megjelentek a lombhullató erdők is. Ebben az interglaciálisban még nagy számban éltek olyan „egzotikus” fajok, mint például a hikoridió, a szárnyasdió, a szivarfa és a keleti bükk. A Riss glaciális (230 000–135 000 éve) során az éghajlat zordabbá vált, mint a korábbi eljegesedések idején, s ez maradandó változásokat okozott a növényzetben és állatvilágban egyaránt. A mecseki tájat ekkor erdei-, vörös- és cirbolyafenyőből álló kiterjedt tajgaerdők foglalták el.

A mintegy 135 ezer évvel ezelőtt kezdődött Riss–Würm interglaciális elején szélsőségesen kontinentális éghajlat uralkodott, majd a klíma enyhülésével, csapadékosabbra fordulásával ismét megjelentek a lombhullató erdők. Európát ekkor már a Neander-völgyi ember lakta. A faszén maradványok tanúsága szerint a szil-, hárs- és az ostorfa mellett ciprusfélék, tölgyek (molyhos- és csertölgy) is nőhettek a környéken. Az interglaciális vége felé az éghajlat egyre romlott, a lombos erdők helyét újból átvette a vörösfenyő, az erdeifenyő és cirbolyafenyő. Beköszöntött az egymást váltó jégkorok leghidegebb szakasza, a Würm korszak, amely katasztrofális pusztítást okozott vidékünkön.

A pleisztocén klímaingadozásokat jól igazolják a löszrétegekből feltárt csigamaradványok. A legalsó löszrétegekben uralkodóak a ma is élő hidegtűrő fajok, pl. a kis borostyánkőcsiga–Succinea oblonga héjmaradványai. A középső rétegekben megjelennek a melegkedvelő, sztyep növényzetre utaló faunaelemek (pl. a bordás csiga–Vallonia costata), míg a felső löszben a hidegtűrő fajok aránya jelentősen megemelkedik. A jégkori csigák közül kiemelkedik a Trichia edentula nevű faj, amelyet a Mecsek vidékén eddig csak Pécsről és Komlóról ismerünk. A völgyekkel szabdalt dombvidéket ekkor mamutcsordák, barlangi oroszlánok, barlangi medvék és a hideg klímához alkalmazkodott hiénák és rénszarvasok népesítették be.

Vallonia costata

A közelmúltban vált ismertté, hogy Komló és környéke már 30 000 évvel ezelőtt a kőkori emberek (felső paleolitikum) egyik legfontosabb nyersanyag lelőhelye volt a Dunántúl délkeleti részén. Itt bányászták és dolgozták fel a kiváló tulajdonságú, a kovakőzetek közé tartozó radiolarit nevű kőzetet. (A radiolaritot kovavázas egysejtű élőlények, sugárállatkák megkövesedett vázelemei építik fel, melyek a földtörténeti középkor egy szakaszában a Komlót is beborító meleg vizű óceánban éltek.)

Az előkerült komlói őskőkori leletek alapján beigazolódott, hogy a Mecsek az afrikai eredetű úgynevezett Aurignaci-kultúra (ejtsd: orinyák) fontos hídfőállomása lehetett Közép-Európa meghódítása és benépesülése szempontjából. A kőkori leleteket magában rejtő löszben igen gyakori a hársfa pollen, mely kedvező éghajlati adottságokról ad bizonyságot.

A jég visszahúzódása és az erdők térfoglalása


A Hármas-hegy erdői Püspökszentlászlóról

A klíma ismételt javulásakor (3–5 °C-os hőmérsékletemelkedés), a mintegy 15–12 000 évvel ezelőtt megindult globális felmelegedés hatására – dél és délkeleti irányból, a Duna völgyén (szubmediterrán és balkáni elemek) és a nyugat-balkáni hegyvonulatokon át (illír elemek) – megkezdődött a Mecsek térség fokozatos benépesülése. Kihaltak a jégkori viszonyokhoz alkalmazkodott állatok. A közép- és nyugat-ázsiai, valamint a kelet-mediterrán menedékterületekről új és régi fajok kolonizációs előőrsei érkeztek meg. Először a domb- és hegylábi élőhelyeket foglalták el, majd fokozatosan meghódították a Jakab-hegy, a Misina, a Hármas-hegy és a Zengő tetőit, s benyomultak a Baranya-patak, valamint a Völgységi-patak vízgyűjtőjének hűvösebb, párásabb területére. A legújabb kutatások szerint a Kárpát-medence környezeti mozaikossága már a negyedidőszak végén kialakult. Az erdőrefugiumok környezetében, a környezeti mozaikosság következtében olyan, sávokban – foltokban kiterjedő, széttagolt areák alakultak ki, ahol ezek az erdei elemek csak a számukra kedvezőbb éghajlati szakaszokban jelenhettek meg. Ugyanakkor a környezeti mozaikosságnak köszönhetően a felmelegedések során a hidegkedvelő elemeknek is kialakulhatott menedékterületük (É-ÉNy-ra néző mecseki szurdokvölgyek), s így egymás mellett élhettek/élhetnek a melegkedvelő fajokkal. A Mecsek vidék földrajzi elhelyezkedése, geomorfológiája, mezo- és mikroklimatikus viszonyai miatt sajátos helyet foglal el a magyar szigethegységek között.

A térség mai élővilágának döntő részét a széles elterjedésű, sokféle élőhelytípusban előforduló – Eurázsia mérsékelt övi zónájában élő – fajok alkotják. Ezek a fajok (pl. fecskefarkú lepke, repcelepke, fürge gyík, szajkó, feketerigó stb.) az utolsó eljegesedést (Würm) követő felmelegedési klímafázisokban a Palearktikum különböző szétterjedési centrumaiból hódították meg a vidéket.

A flandriai interglaciális éghajlat – amelyben ma élünk – fokozatosan melegszik. Az emberi tevékenység (mezőgazdaság, ipar) és a klimatikus viszonyok felgyorsult változásai miatt a fajok, az élőhelyek tömeges pusztulásának vagyunk tanúi.

Fazekas I.

 

 

Forrás:http://fauna-mecsek.shp.hu/hpc/hpc_member_3g.php?azonosito=fauna-mecsek